Próba: május 2017

Tavaszi visszatekintő #6 | 2017

beszerzések május 31, 2017

Az idei tavasz egyáltalán nem volt unalmas, rengeteg minden történt velem, egyaránt személyes, és blogos dolgok terén. Sok programon részt vettem, utazgattunk, ünnepeltünk... Szerencsére könyvek terén sem maradtam alul, ugyanis itt volt a Könyvfesztivál, amelyre mindig jó előre készülök. Idén egy különleges projekt is be volt tervezve, ugyanis lehetőséget kaptam, hogy készítsek egy interjút Spirit Bliss írónővel az eseményen. Mindketten nagyon élveztük a beszélgetést, egy igen hosszú, ámde annál tartalmasabb, és érdekesebb információkat tartalmazó bejegyzés született a munkánkból. Ha szeretnétek elolvasni, akkor itt tehetitek meg. Egyébként magáról az eseményről is készült egy élménybeszámolós bejegyzés, amelyet egy nyereményjátékkal kötöttem össze (azt is megnézhetitek ide kattintva). ↓↓
Áprilisban született egy igen rendhagyó bejegyzés, mely nagy sikert aratott a blog olvasói körében (moly.hu-n rengeteg jó visszajelzést kaptam, illetve még a Merítőbe, vagyis az oldal újságjába is beválogatták a posztot). Azt részleteztem, hogy milyen képszerkesztési technikáim vannak, illetve milyen alkalmazásokkal érem el az oldalaimon megjelenő képek jelenlegi kinézetét. Ha erre a linkre látogattok, akkor megtaláljátok a szerkesztési rutinom lépéseit.
Még egy érdekes dolog történt velem idén tavasszal: egy könyvbemutató és előadás keretein belül lehetőségem volt Philip Zimbardo, világhírű pszichológussal találkozni. Nagyon jól éreztem magam ezen az estén, biztosan ott lesz a helyem az őszi eseményen is! Egyébként a legújabb, magyarul megjelent regényét is megvásároltam, a beszerzéseimet majd később részletezem. Erről is írtam egy posztot, olvassátok el, ha van hozzá kedvetek.

Mi a helyzet az olvasmányokkal? Szinte csak pozitív élményeim voltak egy-két csalódást leszámítva, sőt, sikerült több kedvencet is avatnom ezalatt a három hónap alatt. Március legelején megismerkedtem Marina Fiorato olasz származású írónővel, akinek a regényei teljesen elvarázsoltak, már hármat sorra is kerítettem az írásai közül. A történetei Olaszország különböző tájain játszódnak, általában a múltban. Mindegyikben (legalábbis az eddig olvasottakban) megjelenik természetesen a romantika, mely a történelmi könyvekben kihagyhatatlan elem, illetve egy-egy fontosabb esemény, vagy város köré építi a cselekményt az írónő. Pont emiatt szerettem bele az írásaiba, mivel a tanulás a nagyszerű cselekmény mellett fel sem tűnik számomra, mégis gazdagabb leszek a leírások által.
A másik kedvencem pedig a Pax c. könyv lett Sarah Pennypacker tollából. Imádtam minden egyes sorát, lehet, hogy hamarosan újra sorra kerítem, mert igazán nagy befolyással volt rám. Nem szeretném most részletezni, hogy miért, egy igen hosszú bejegyzés született erről az olvasmányról, amelyet itt olvashattok el. Mindenkinek meleg szívvel bátran ajánlom! A tavaszi beszerzéseim pedig a következők:

↪ Truman Capote: Breakfast at Tiffany's (Az értékelés itt érhető el)

↪ Charlotte Bronte: Jane Eyre (németül)

↪Beatrix Potter: Peter Rabbit und seine Freunde

↪ Christians Grawe: Jane Austens Romane

↪ Marina Fiorato: A muránói üvegfúvó (Az értékelés itt érhető el)

↪ Spirit Bliss: A reményfosztottak (Az értékelés itt érhető el)

↪ Sara Penypacker: Pax (Az értékelés itt érhető el)

↪ Sarah Addison Allen: Lost Lake - A varázslat tava (Az értékelés itt érhető el)

↪ Philip Zimbardo: Pszichológia mindenkinek 1.

↪ Tari Annamária: Ki a fontos: én vagy én?

↪ Marina Fiorato: Siena lánya (Az értékelés itt érhető el)

↪ Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! (Hamarosan érkezik az értékelés)

Összesen 12 könyvvel gazdagítottam a gyűjteményemet, ami elég sok ahhoz képest, hogy év elején megfogadtam, vásárlás előtt a várólistámat szeretném csökkenteni... Ráadásul itt lesz a Könyvhét is, ahol mindenképp megveszek majd venni egy-két regényt, amelyeket már jó régóta kinéztem magamnak.

A nyáron egyébként minél több klasszikus művel szeretnék majd megismerkedni, most bőven lesz időm a szünet miatt az olvasásukhoz. Könyvtárazni is sokat terveztem, sajnos ebben a tanévben igen ritkán jutottam el a sűrű, és hosszú hétköznapok miatt. De az elkövetkezendő három hónapban nem kell a „lejárati idő” miatt sem aggódnom, úgyhogy most már tényleg nem tudok magamnak mentséget felhozni!

Sok nyári bejegyzést terveztem a közeljövőben írni, remélem, hogy meg is tudom majd valósítani őket! Illetve egy nagyobb projekttel is készülök, ugyanis egy olyan helyre fogok utazni a közeljövőben, amelyet mindenképp dokumentálni szeretnék majd videó (!) formájában. A blog második szülinapját is természetesen ünnepelni fogjuk, arra is kigondoltam valami különlegeset! Szóval sok mindent tartogat a következő három hónap, tartsatok velem továbbra is!

Share |

Romantika a szerelem városában § Stephanie Perkins: Anna és a francia csók

május 27, 2017

Anna nagy várakozással tekint végzős évének kezdete elé atlantai középiskolájában, ahol van egy remek munkája, egy hűséges legjobb barátnője, és egy alakulófélben levő, ígéretesnek tűnő kapcsolata. Így aztán eléggé elkeseredik amiatt, hogy Párizsba kell költöznie egy bentlakásos iskolába – egészen addig, amíg ott nem találkozik Étienne St. Clairrel, aki okos, sármos, gyönyörű, szóval tökéletes… lenne, ha nem volna foglalt. De a Fények Városában a vágyak valahogy mindig utat törnek maguknak. Vajon a szerelmes majdnem-ek éve a hőn óhajtott francia csókkal ér véget? Stephanie Perkins a romantikus feszültséget mindvégig sistergőn, a vonzalmat pedig magas hőfokon tartja debütáló regényében, amely garantáltan megbizserget minket a fejünk búbjától a lábujjainkig és megolvasztja a szívünket.

Pont olyan volt, amilyenre számítottam: rózsaszín, könnyed és relaxáló. Én tényleg úgy kezdtem neki a történetnek, hogy nem vártam tőle semmilyen mélyenszántó mondanivalót, tisztában voltam vele, hogy ez egy tipikus töltelékkönyv, melyet a fiatalabb, romantikakedvelő könyvmolyok előszeretettel forgatnak a kezükben. Viszont a klisék ellenére le merem szögezni, hogy nagyszerűen bemutatta Párizs látványosságait, illetve a városra jellemző hangulatot, melyet egyszer én is szívesen megtapasztalnék. Talán a regényt ez teszi annyira híressé, képes minket kiszakítani a valóságból, legyünk akár otthon a kényelmes fotelunkban, akár egy mozgalmas osztálykiránduláson. Esetemben rám az utóbbi helyzet volt jellemző, és annak ellenére, hogy ilyen eseményeken minden percben talpon vagyunk, mégis sikerült befejeznem a könyvet. ↓↓

„Kettőnk számára az otthon nem egy hely. Hanem egy személy. És mi otthon vagyunk végre.”

Anna karaktere igazán kedves és vicces, viszont intelligensnek nem igazán mondanám. A történt az Ő szemszögéből, E/1-ben van megírva, így beleláthatunk a fejébe, gondolataiba. Néha eléggé idegesített, hogy milyen sokszor ábrándozott Étienne-n, rajongása egy kisiskolás diáklányéhoz volt hasonló. Ráadásul a könyv vége felé már olyan döntéseket hozott, melyek teljesen szembe mennek a józan ésszel. Az is zavart, hogy az írónő hibátlannak alkotta meg a küllemét, mely szinte minden fejezetben legalább egyszer szóba jött... Tökéletes testalkat, gyönyörű hajkorona, és a „ciki” ruhák is csak szebbé, aranyosabbá tették Őt. Szóval nem nagyon sikerült megszeretnem a főhősnőt, viszont nem minden könyv felelhet meg az elvárásainknak.

Étienne már sokkal szimpatikusabb volt, először féltem Annából kiindulva, hogy Ő is egy tipikus lányregény-karakter lesz, de ez szerencsére nem így lett. Az tetszett benne a legjobban, hogy az iskolájában való hírneve ellenére nem menőségi-faktor alapján szerzett barátokat. A háttértörténete is érdekes volt, első olvasására nem is gondolnánk, hogy ilyen élete van a „világ legtökéletesebb férfijának”.

Igazából a regény háromnegyedét szerettem annak ellenére, hogy kiszámítható volt a cselekmény. Viszont az utolsó pár fejezet kész kavarodás volt számomra. Olyan volt, mintha az írónő a nagy fordulatot kétszer szőtte volna bele a könyvbe, csak a körülményeket változtatta meg. Ezt nem nagyon tudtam mire vélni, szerintem csak rontott a lezáráson, ráadásul az utolsó pár oldal már csöpögött a szerelmi vallomásoktól, illetve az egyáltalán nem valósághű jelenetektől. Általában nem vagyok híve a romantikus könyveknek, sőt, ha ilyen típushoz van kedvem, akkor csak és kizárólag a történelmi témájú regényekhez fordulok. Ennek ellenére én tényleg bátran ajánlanám azoknak, akik a nehéz, munkával teli napokon nem szeretnének semmi komoly olvasmányt elkezdeni, csupán egy pár órát akarnak Párizsban barangolni.

A borító: 100%

A cselekmény: 70%

A karakterek: 80%

A szókincs: 95%

Összesen: 86.25%

Share |

Találkoztam a világhíres Philip Zimbardo professzorral | Élménybeszámoló 2017

életrajz május 23, 2017

Aki figyelmesen követi a blogot és annak történéseit, az biztosan leszűrte az írásaimból, hogy nagyon érdekel a pszichológia minden titka, a későbbiekben is ezt szeretném tanulni, illetve ezzel a témával kapcsolatban elhelyezkedni a nagybetűs életben. Gondolhatjátok, milyen izgalommal töltött el, mikor megláttam, hogy a professzor Magyarországra látogat, és van lehetőségünk részt venni a könyvbemutatójával egybekötött előadásán! Szóval egyből foglaltam is jegyet, ráadásul külön öröm volt számomra, hogy erre a programra nem egyedül látogattam el, hanem két barátnőmmel, akiket szintén elvarázsol ez a tudományág.

Honnan is lehet ismerős számunkra a Zimbardo név? Biztosan mindannyian hallottatok már a híres és nevezetes stanfordi börtönkísérletről. A professzor 1971-ben végezte el ezt a tanulmányt a Stanford Egyetemen 24 egészséges, illetve lelkileg erős fiatal részvételével. A jelentkezőket sorsolva beosztották börtönőr / rab szerepre, amelyet két hétig kellett volna eljátszaniuk. Az egyetemet átrendezték, zárkákat, illetve irodákat hoztak létre, ahol értelemszerűen a fiatalok tartózkodtak a kísérlet alatt a beosztott szerepükben. Mint az előadáson megtudtam, próbálták úgy kialakítani a terepet, hogy a raboknak és őröknek az időérzékük elvesszen: az ablakokat besötétítették, az órákat is levették. ↓↓
Sikeres volt-e a kísérlet? Bár a tanulmány két hét helyett csak hat napig tartott, semmiképp sem mondhatjuk azt, hogy nem derült ki semmi a kísérletalanyok viselkedéséből. Egyébként azért kellett előbb befejeznie a professzornak a munkáját, mert nem várt problémákkal szembesültek: az őrök nagyon rövid időn belül magukra öltötték a szadista viselkedést, a rabokat lelkileg terrorizálták. Egy jelentkező (aki az egyik fogoly szerepét kapta) ki is szállt a többiek előtt a kísérletből, Ő nem bírta a megpróbáltatásokat.

Hogy mi hasznunk ebből az egész kísérletből? Zimbardo megállapította, hogyha belekényszerülünk valamilyen szerepbe, akkor képesek vagyunk akár órák leforgása alatt kifordulnunk önmagunkból. Még nem tanultam pszichológiát, ezért nem is szeretném ezt a dolgot mélyebben elemezni, viszont akit érdekel, hogy miért is ilyen az emberi természetünk, annak ajánlom a világhírű pszichológusunk Lucifer-hatás c. könyvét, melyben pont ezt a témát boncolgatja. Egyébként én is csak az előadáson tudtam meg, hogy a professzor is rabja lett a saját kísérletének: ahelyett, hogy kívülállóként, és csupán egy pszichológiai elemzőként nézte volna a történéseket, a börtönigazgató szerepét vette át, amely az egyik kiváltó oka volt a tanulmány „megrövidülésének”.

A börtönkísérletről 2015-ben készítettek egy filmet, amelyet érdemes megnéznünk, ha szeretnénk bővebb képet kapni arról, mi is történt valójában 1971 nyarán. Mielőtt viszont belevágnátok a mozizásba, el szeretném mondani, hogy nagyon provokatív filmről van szó, néhány jelenet igazán felháborított... Ennek ellenére is ajánlanám azért azoknak, akiket érdekel a világ egyik leghíresebb kutatása.

Térjünk is rá a bejegyzés témájára, vagyis arra, milyen volt ez az este a professzorral. Az volt a nagy szerencsénk, hogy jó hamar megérkeztünk a helyszínre, mivel még a kezdés előtt háromnegyed órával is rengetegen voltak. Sétálgattunk egy kicsit az ELTE bölcsészkarán (az előadás a Gólyavárban volt megtartva), majd pedig visszamentünk a helyszínre, hogy regisztráljunk, illetve megvásároljuk a magyarul újonnan megjelent Zimbardo könyvet. Meglepve tapasztaltuk, hogy az árusító asztal előtt kígyózott a sor, így gyorsan beálltunk, nehogy lekéssük a várakozás miatt az eseményt. Egy jó 15-20 perc sorban állás után végre kezünkbe foghattuk a bejegyzés legelső képén látható könyvet, mely különböző országokban már tankönyvként is funkcionálnak. Egyébként az a jó benne, hogy első látásra (illetve olvasásra) nem az tűnik fel, hogy ezek bemagolós leckék, hanem érdekes tényeket találhatunk, amelyek képekkel vannak illusztrálva, így biztosan könnyebben megtanulják a diákok a pszichológia rejtelmeit.

Egy jó 20 perces csúszással el is indult az előadás, amelyet az angolul kevésbé tudók tolmácsgépen hallgathattak végig. Philip Zimbardo legelőször a gyermekkoráról beszélt, mely igen nagyban befolyásolta a gondolkodásmódját. Megtudtam, hogy a Jekyll és Hyde (Robert Louis Stevenson), illetve a Legyek Ura (William Golding) igen nagy befolyással volt rá, ilyenkor kezdett el gondolkozni az ember kettős (gonosz és jó) természetén. Beteges gyermek volt, akit egy hajszál választott el a haláltól. Kétségbeesésében Istenhez fohászkodott, pozitív dolgokra fókuszált, melyeknek köszönhetően felépült hat hónap kórházban töltött időszak után. A szülei szicíliai bevándorlók voltak, Zimbardo nehéz sorsú és szegény családból származott. A regényekkel az iskolai könyvtárban találkozott először, melyek teljesen elvarázsolták Őt. Elhatározta, hogy a rokonaival ellentétben mindent meg fog tenni azért, hogy magas képzésben részesüljön. Szorgalmasan tanult a jó jegyekért, hogy később bekerüljön álmai egyetemére, a Yale-re. Megosztotta velünk azt is, hogy legelőször el akarták utasítani a felvételiztetők a jelentkezését, mivel azt hitték, afroamerikai származású, amelyet akkor Amerikában nem nagyon toleráltak. A fénykép, melyet a jelentkezési lapja mellé küldött, igen rossz minőségű volt: a fényviszonyok a bőre színét sötétebben ábrázolták. Balszerencséjére az érdeklődési köre is megegyezett az akkori feketék ízlésével, ebből is levonhatta az egyetemi bizottság a téves követeztetését. Végül megürült egy hely, melyre természetesen egyből le is csapott. Ezekhez hasonló információkat tudhattunk meg, illetve a professzor eddig megjelent könyveit is bemutatta, melyek közül párat biztosan sorra fogok keríteni, mivel a mai világra nagyon is jellemző témát dolgoznak fel.

Dedikálásra váró tömeg, mely csupán a sor legeleje...

Azt viszont nagyon sajnálom, hogy nem sikerült aláíratnunk az újonnan vásárolt könyveinket... Rengetegen özönlötték el a színpadot, később pedig az előteret, mi meg nem szerettünk volna beállni egy minimum másfél órás sorba, mivel így is este kilenckor jöttünk ki az előadásról. Viszont megbeszéltük, hogy a következős ilyen eseményen, az őszi bemutatón is ott a helyünk, ahol szemfülesebbek leszünk helyfoglalás szempontjából. Ezt leszámítva nagyon jól éreztem magam, örülök, hogy nem hagytam ki ezt az eseményt!

Share |

Ikrek, vagy sem? - Harmadik felvonás | (Ki)Borító sztorik #5

május 20, 2017

Az az igazság, hogy nemcsak Ti, mint a blog olvasói szeretitek ezt a rovatot, hanem én is rajongok ilyen típusú bejegyzéseket böngészni! Szóval azt gondoltam, hogy miért is ne hozhatnék egy ilyen posztot, hiszen legutoljára ősszel olvashattatok könyvborítókról... Ráadásul ismét „ikrekkel” foglalkozunk, remélem, tetszeni fog nektek ez a válogatás is! A bejegyzés alján megtaláljátok azokat a borítókat, melyek a legnagyobb meglepetést okozták számomra... Nem az a célom, hogy elvegyem bárkinek is a kedvét ezeknek a könyveknek az olvasásától. Annak ellenére, hogy a külsejük azonosak, még jó, izgalmas sztorik, és lehet, hogy teljesen más hangvételű, típusú történetet mondanak el a külső hasonlóságuk ellenére. Csupán a szórakozás céljából íródnak ezek a bejegyzések.

Mindig is különlegesnek találtam ezt a magyar Jamie McGuire borítót, valahogy olyan varázslatosnak, és egyben mégis kicsit disztópikusnak tűnik. Nem is gondoltam volna, hogy megjelent egy másik történet ugyanezzel a külsővel... Ez a helyzet viszont nem annyira vészes, mivel a jobb oldali képen szereplő könyvet ha jól tudom, még nem adták ki angolul, így nem kell félniük az amerikai/brit nyelvű McGuire-fanoknak, hogy véletlenül más író regényét vennék meg az Édes semmiség helyett.

Szerintem ez volt az egyik olyan hasonmás, amelyen a legjobban kiakadtam... Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a két kiadó tervezője ilyen figyelmetlen lett volna. Mentségükre legyen szólva, én nagyon könnyen beszélek innen Magyarországról, hiszen nálunk sokkal kisebb a könyvpiac, mint Amerikában. Mivel nemcsak a cím, de még a betűtípus, elrendezés, és ugye természetesen a kép is hasonlít, lehetetlen, hogy az egyik tervező ne vette volna alapul a saját munkájához a másik könyvkiadónál dolgozó designer alkotását. Gondolom Ti is érzitek, meg látjátok, hogy ilyen egyértelmű véletlenek nem létezhetnek... Itt tényleg valós annak a veszélye, hogy a vásárlók összekeverjék a két írónő regényét.

Első ránézésre mindkettő regény egy romantikus, abszolút klisés történetnek tűnik. Persze ez lehet, hogy nem így van, viszont a borítók, és a könyvcímek is ezt sugallják. Nekem egyébként a baloldali jobban tetszik, profibb a szerkesztése. A másik képen biztosan javítanák egy-két dolgot, mert szerintem ebben a formában úgy néz ki, mintha egy olyan ember készítette volna, aki csak most ismerkedik a Paint nevezetű, igen kevés szerkesztési lehetőséget tartalmazó programmal.

Egy lány, aki imádja az őrültnél őrültebb kalandokat, vad éjszakákat, és persze a hajnalig tartó bulikat... Legalábbis ezt olvastam le a borítóról külső megítélés alapján. Egyébként nem valószínű, hogy mindhárom könyvnek ilyen sztorija lenne, mivel Haruki Murakami biztosan nem ebben a témában alkotta meg a történetét.

Ahogy ígértem, a bejegyzés végére tartogattam a személyes kedvencemet. Első ránézésre nincs a képeken semmi különlegesség, viszont ha megnézzük közelebbről a középső borítót, akkor igen érdekes épületet fedezhetünk fel: a Magyar Parlamentet. Teljesen ledöbbentem, mikor megcsapott a felismerés, rögtön átfutottam gyorsan a fülszöveget, hátha valamilyen magyar vonatkozású történetről van szó. A sejtésem pedig beigazolódott, az egyik főszereplőnek magyar gyökerei vannak, a városunk is megjelenik a cselekményben. Nem gondoltam volna, hogy egy „keresgélős” délutánon ilyen különlegességbe botlok.

Nektek melyik volt a legmegdöbbentőbb hasonlóság? Vannak olyan könyvek, amelyeket nem említettem a bejegyzéseben, viszont „nagy csattanóval” rendelkeznek a borítók szempontjából?

Share |

Max Brooks § World War Z - Zombiháború + Filmadaptáció kritikája

apokalipszis május 19, 2017

A zombiháború kis híján elpusztította az emberiséget. Az ENSZ háborús vizsgálóbizottságának munkatárasaként Max Brooks találkozott a győzelem kulcsfiguráival. A világszervezet hivatalos jelentésébe végül csak statisztikai adatok kerülhettek, Brooks azonban úgy döntött, hogy a túlélők elé tárja mindazt, ami a jelentésből kimaradt. Az interjúkötetből megismerhetjük Kuang Csingsu doktort, aki megvizsgálja a nulladik beteget, és találkozhatunk Paul Redekerrel, az Oránia-terv atyjával is. A zombiháború veteránjai, az apokalipszis haszonélvezői és elszenvedői is nyilatkoznak a kilátástalannak tűnő harcról, a kormányok ballépéseiről, az emberi gyávaságról, ostobaságról és a derengő fényről az alagút végén. E személyes hangvételű beszélgetések hű képet festenek a járvány borzalmas történetéről, pontosan dokumentálják a társadalmi és politikai változásokat, mégis megmarad bennük a legfontosabb: az emberi tényező. Brooks természetesen tisztában van vele, hogy a leírtak talán túlságosan felkavarják az olvasóit, de vállalja a kockázatot, mert úgy véli, nem rejtőzhetünk zsibbasztó statisztikák mögé. Mindenkinek tudnia kell, milyen volt valójában a zombiháború.↓↓

Igazán nagy gondban vagyok ezzel a könyvvel, mivel a filmadaptációja a kedvenceim között van (a bejegyzés alján a róla készített kritikát is elolvashatjátok), viszont a regény igen furcsa érzéseket váltott ki belőlem, és sajnos egyáltalán nem jó értelemben. Mindig is abban a hitben éltem olvasás előtt, hogy biztosan milyen hátborzongatóan és vérfagyasztóan van megfogalmazva ennek a háborúnak a történései, annak ellenére, hogy mindez csak a képzelet szüleménye. A könyvmolyok kritikáin is felbátorodtam, hiszen mindenki ódákat zengett róla... Ez tipikusan egy olyan olvasmány volt számomra, mely a felkapottsága ellenére mégsem nyert meg magának. Ne értsen félre senki: rajongok a disztópiákért, zombis történetekért, apokalipszisokért, és minden más világvégével kapcsolatos dologért, viszont ez a könyv szerintem csak zagyva volt. Max Brooks annyira komolyan vette ezt az egész „hivatalos jelentés” stílust, hogy élvezhetetlenek voltak az interjúk, amelyekből az egész regény áll. Pedig az alapötlet nem rossz, sőt, igazán egyedi tud lenni egy regény, ha nem a megszokott formában írják meg. Túl soknak tartottam a fegyverek, repülőgépek leírását, illetve volt egy-két olyan többoldalas beszámoló, melyet úgy, ahogy van, a szerkesztő helyében kivágtam volna a könyvből. Sőt, hogy konkrétabban fogalmazzak, bőven elég lett volna a regény felét kiadni, csak levont az élvezhetőségéből a sok „túlragozás.”

„Sokan csak akkor hiszik el, hogy valami megtörténhet, ha tényleg megtörténik. Ez nem ostobaság vagy gyengeség, egyszerűen csak ilyen az emberi természet.”

Nálam a hátborzongató kifejezés nem éppen egyezik meg a gusztustalan részletekkel. Szerintem egy könyvet anélkül is meg lehet félelmetesre írni, hogy beletennénk mindenféle „zombimarcangolós” részletet. Sőt, az az igazi kihívás az ilyen könyvek esetében, hogy ilyen jelenetek nélkül is libabőrös legyen az ember olvasás közben. Sajnos jelen esetben ez nem valósult meg, ezért sem lett a történet többek között a kedvencem. Egy kis eredetiség is hiányzott belőle, már vártam, hogy mikor derül ki az élőhalottakról valamilyen érdekes tény, mely kiemeli őt az ilyen típusú történetek közül. Ennek az elvárásomnak sem tett eleget ez az igen hosszú olvasmány.

Az az igazság, hogy nagyon akartam szeretni ezt a könyvet. Reményteljesen kezdtem el olvasni a film miatt, viszont a lelkesedésem oldalról-oldalra kevesebb lett... Nem bántam meg, hogy sorra kerítettem, mivel ha nem így tettem volna, még mindig abban a hitben élnék, hogy milyen fantasztikus történetről van szó. Nem szeretnélek hitegetni Titeket, ha zombis cselekményre vágytok, akkor ne ezt kerítsétek először sorra, ennél vannak sokkal jobb ilyen témájú regények.

A cselekmény: 60%

A szókincs: 70%

A karakterek: 70%

A borító: 100%

Összesen: 75%

Mi a helyzet a filmadaptációval? Bevallom, egyszerűen imádom! Ahogy a kritikám elején is említettem, havonta minimum egyszer-kétszer mindig megnézem. Azt azért le kell szögezni, hogy ez egy tipikusan olyan feldolgozás, melynek semmi, ismétlem semmi köze sincs az alapokhoz, vagyis a könyvhöz. Sőt, konkrétan még a szereplők, cselekmény, illetve a környezet sem egyezik meg, csupán egy-két olyan pont van, mely közös a kettőben. Főleg az tetszik benne, hogy van egy fordulat a film felénél, mely különlegessé teszi a történéseket (a könyv esetében, ahogy feljebb is említettem, ez nem igazán valósult meg). Szerintem a szereplőválogatás is fantasztikus, Brad Pitt tökéletes főszereplőnek, és persze a mellékkarakterekre sem lehet panasz. A filmzene is olyan apokaliptikus, pont ilyet képzelünk el egy zombitámadásos részhez. Az élőhalottak ábrázolása igazán félelmetes: nem kinyújtott karral, lassan araszolva, véres szájjal mászkálnak, hanem megmarad egy-két olyan vonásuk, mely az emberekre emlékeztet minket, mégis a sminkmesterek tökéletesen ötvözték ezeket a tulajdonságokat az állatias viselkedéssel.

A film készítői már berendelték a második rész forgatását, viszont nem hiszem, hogy idén még elkészül, noha 2017-es dátum van megadva. Nagyon boldog lennék, ha lenne folytatása, viszont vegyes érzések kavarognak bennem, mert nem tudom, hogyan lehetne az első részhez méltó befejezést készíteni. Kicsit félek, hogy a történet lapos lenne, mindenesetre az új film bemutatójánál biztosan ott lesz a helyem a moziban.

Share |

A halálfutam § Marina Fiorato: Siena lánya

18.század május 10, 2017

A páratlan szépségű toszkán városban, Sienában a lóverseny, a Palio fontos része a kultúrának. Egy gyönyörű fiatal nő, Pia Tolomei jegyese is indul ezen a versenyen, és a menyasszony azért imádkozik, hogy a férfi veszítsen. Pia apja érdekházasságba kényszeríti lányát, hogy politikai szövetségeseinek eleget tegyen, akik a város irányítását akarják bármi áron megszerezni. Azonban a makacs és kivételes szépségű Pia beleszeret egy másik lovasba, Riccardo Bruniba. A Palio nem egyszerűen csak egy verseny a városok vezető kerületei között, hanem inkább halálos rivalizálás a szépség, a pompa és a maszkok mögött. A várost vezető Violante Beatrix de' Medici hercegnő és Pia Tolomei a Palio után önkéntelenül szövetségesekké válnak, s a sorsuk örökre összefonódik. A történetben keveredik a romantika és a politikai intrika, s betekintést nyerhetünk a Mediciek furcsa világába és szemtanúi lehetünk annak, hogy néhány erős akaratú jó szándékú ember, hogyan tudja megváltoztatni a tragikus következményekkel járó eseményeket. ↓↓

Gondolom már észrevettétek, hogy teljesen beleszerettem Marina Fiorato gyönyörű, és elkápráztató történeteibe... Csak idén tavasszal már ez a harmadik könyv, amelyet az írónő tollából olvastam, és még van egy-kettő várólistás regény Tőle. Szóval ezzel az olvasmánnyal is Olaszországba utazhattam el, méghozzá Sienába, ahol a minden évben kétszer is megrendezett Palio lóversenyeket tartják. Eddig szerintem az írónőnek ez a könyve tartalmazta a legtöbb információt a cselekmény helyszínéről, illetve a szokásokról, melyek a cselekmény helyszínére jellemzőek. Igazán hiteles képet kaphatunk a város kinézetéről, felosztásáról, illetve még a lóversenyek titkait is kifürkészhetjük. Tudtátok például, hogy Siena 17 contrada-ból, vagyis magyarra lefordítva kerületből áll? Mindegyik contrada-nak megvan a maga jelképe, neve, zászlója. Sőt, általában ezek a kerületek szoktak egymással versengeni a Palio-n, mindegyikük egy lovassal nevezhet. Erre az egész felosztásra épül tulajdonképpen maga a cselekmény is, ez a mozgatórugója a történetünknek.

„Kicsit kockázatos – mondta – feltenni egy várost egyetlen
lóversenyre.”

Talán kijelenthetjük, hogy ami az előnye ennek a könyvnek, az egyben a hátránya is. Ezalatt azt értem, hogy a sok történelmi információ kissé nehézkesen indítja be az olvasást, mivel az adatokat emészteni kell egy ideig, illetve át kell gondolnunk, ha igazán bele szeretnénk élni magunkat a korszakba. Ezért is tartott főleg olyan sokáig befejeznem ezt a regényt, közte még olvastam egy-két történetet, viszont így könnyebb volt a végére érnem. A cselekmény főleg a háromnegyed résztől indult be, viszont onnantól pörgött megállíthatatlanul!
Nem mondom, hogy kiszámítható olvasmány volt, mert szerintem a legtöbb embert meglepte a lezárás, amelyre ugyanakkor a „rózsaszín köd” is jellemző volt. Az írónő mintha az utolsó oldalakon meggondolta volna magát, és a realistább cselekedeteket mellőzte, annak ellenére, hogy azok sokkal jobban passzoltak volna szerintem a könyv hangulatához. Fel tudnám még negatívumként hozni azt, hogy a karakterek igazából tétlenkedtek, miközben a fejezetek szépen sorban elfogytak... Miközben főszereplőink próbálják megfejteni a felkelők titkos gyűléseiknek helyszíneit, addig a szervezkedők már rég minden merényletet megterveztek. Szóval az előbb említett indokok miatt nem lett a kedvenc Marina Fiorato könyvem, viszont nem is utáltam meg a történetet. Nagyon sok érdekességet megtudtam, és pont ezért szeretek történelmi regényeket olvasni, mert úgy érzem több tudást és műveltséget tudok általuk magamba szívni, mint a tankönyvek leckéinek, vagy az évszámok bemagolásával. Egy nyári, napsütéses napra tökéletes olvasmány, vagy ha esetleg szeretnél Olaszországba utazni, és minél több dolgot megtudni a látnivalókról, akkor ezt a regényt semmiképpen se hagyd ki!

A borító: 100%

A cselekmény: 70%

A karakterek: 80%

A szókincs: 100%

Összesen: 87.5%

Share |

Mini könyvértékelések § Lost Lake - Varázslat tava, Értelem és érzelem, Alice Csodaországban

múlt május 07, 2017

Biztos vagyok benne, hogy egy könyves blogger életében legalább egyszer előfordult már olyan, egyszerűen képtelen egy épkézláb bejegyzést írni valamelyik regényről, mert sehogy sem találja a megfelelő szavakat a történetre, vagy csak rövid lenne a bejegyzés, amelyet pár mondattal mégsem lehet publikálni. Erre a legjobb megoldás az, ha összegyűjtünk pár ilyen olvasmányt, majd pedig mini-értékelésüket egy posztban tesszük közzé. Nekem ez az első ilyen próbálkozásom, remélem, hogy tetszeni fognak a választott könyvek, illetve ezek a rövid értékelések is meghozzák majd a kedveteket az alábbi történetek elolvasásához! ↓↓

1. Sarah Addison Allen: Lost Lake - Varázslat tava

Az írónővel még tavaly ismerkedtem meg, azóta pedig elolvastam az összes magyarul megjelent művét. Így gondolhatjátok, nem is volt kérdés, hogy a Könyvfesztiválon lecsapok majd a Varázslat tavára, hiszen hónapok óta izgatottan vártam a megjelenését. Meg kell hogy mondjam, nem csalódtam Sarah A. Allen ebben, az újonnan megjelent regényében sem. Szerintem nyugodt szívvel kijelenthetjük, az írónőnek a védjegyévé vált az, hogy a történeteit egy kis mágikus realizmussal szövi át, ezáltal kiszakít minket a hétköznapok megszokott rutinjából. Tetszett még, hogy a cselekményt egy olyan varázslat helyszínbe helyezte, mint a Lost Lake. Szinte már éreztem a tónak a kissé mocsaras, ám kirándulások alkalmával mindig otthonosnak tűnő illatát, hallottam ahogy a fák susognak a szélben, és a békák egész álló nap csak beszélnek, és beszélnek... A történet a család témáját járta körül, melynek szerintem napjainkban igen nagy jelentősége van, a felgyorsult világunkban álljunk meg egy pillanatra, és adjunk hálát azért, ha vannak szerető szüleink, rokonaink, akikre bármikor számíthatunk. Mert ez nem mindenkinek adatik meg, igen ritka olyan embereket találni, akik büszkén mesélnének szeretteikről, vagy szívesen gondolnának rájuk.

A borítóval nem vagyok teljesen kibékülve, noha a Könyvmolyképző kiadó nagyszerű munkát végzett, azért a háttérben lévő kép nem nagyon tükrözi a könyvben található helyszínt. Ha ránézek, akkor egyből egy szépen karbantartott park jut eszembe, nem pedig az elhagyatott üdülő, ahol a cselekmény is játszódik. A könyv fülszövegét itt tudod elolvasni.

2. Jane Austen: Értelem és érzelem

Jane Austen is egyike a kedvenc íróimnak, így mindig szívesen veszem kézbe a könyveit. Az Értelem és érzelem volt a negyedik regény, amelyet sorra kerítettem Tőle. Több fajta filmfeldolgozást is láttam már, mindegyik nagyon tetszett, mégis, a legjobb szerintem a BBC-s sorozat, amelyet már vagy egy tucatszor néztünk meg Anyukámmal. A képernyőn nagyon izgalmas volt, na de mi a helyzet az eredeti változattal, a könyvvel? Az is nagyon tetszett, de bevallom, nem annyira, mint a film. Valahogy sokkal lassúbbnak, vontatottabbnak éreztem, noha a cselekmény nagyon izgalmas, szerintem Jane Austennak ez a „legelrugaszkodottabb” története. Néha falra másztam Marianne makacsságától, hisztijeitől, és persze a vakságától, már ami a szerelmét illeti. Elinor pedig annyira magába akarta zárni az érzéseit, hogy az már bőven túllépte az egészséges határt. Gondolom az volt az írónőnek a célja, hogy rámutasson, nem kell túl érzelmesnek, vagy szigorúnak lennünk, meg kell találnunk az arany középutat. A történet végére persze minden probléma megoldódik, és a két testvére is megváltozik, természetesen csak a javukra. Szerintem érdemes elolvasni ezt a regényt, ha szereted a történelmi romantikusokat, Angliát, vagy a 19. századot, akkor mindenképp kerítsd majd sorra. A könyv fülszövegét itt tudod elolvasni.

3. Lewis Caroll: Alice Csodaországban

Alice kalandjaival szintén moziban ismerkedtem meg először; nemcsak imádtam a film minden egyes részletét, de még a kedvenceim közé is bekerült. Viszont miután a könyvet is sorra kerítettem, rájöttem, hogy a rendező és a stábtagok nem kicsit változtatták meg a történetet... És sajnos ezzel a döntésükkel teljes egészében egyet kell értenem, még annak ellenére is, hogy teljesen ellenzem azt, ha a regény és adaptációja nagy vonalakban eltér egymástól. Nem volt mit tenni, Lewis Caroll egyértelműen olyan sztorit osztott meg velünk, melynek értelmezésén még máig vitatkoznak az emberek (sőt, tudósok is!). Egyszerűen hihetetlen elképzelni, hogy valakinek a Földön ilyen tehetsége van a cselekményszálak összekuszálásához, illetve az olvasóközönség „megvezetéséhez”. Tulajdonképpen, ha egyszerűen szeretnék fogalmazni, akkor ezt az igen rövid történetet csak az első pár oldalon nevezném „józannak”, a maradék fejezetek pedig teljesen értelmetlenek... Azt hittem, hogy ez a bolondság nem fog zavarni olvasás közben, felkészítettem magam lelkileg a kritikákat böngészve, de sajnos nem így lett. Az az igazság, a végét már nem kicsit untam, elég sokáig tartott, míg elértem a befejezéshez annak ellenére, hogy tényleg egy zsebkönyvről beszélünk. A második résszel egy jó ideig nem is merek próbálkozni, inkább hagyom, hogy elfelejtsem az első rész cselekményét, hátha így tiszta lappal tudom folytatni a sorozatot. A könyv fülszövegét itt tudod elolvasni.

Share |

Pages

Tavaszi visszatekintő #6 | 2017

Romantika a szerelem városában § Stephanie Perkins: Anna és a francia csók

Találkoztam a világhíres Philip Zimbardo professzorral | Élménybeszámoló 2017

Ikrek, vagy sem? - Harmadik felvonás | (Ki)Borító sztorik #5

Max Brooks § World War Z - Zombiháború + Filmadaptáció kritikája

A halálfutam § Marina Fiorato: Siena lánya

Mini könyvértékelések § Lost Lake - Varázslat tava, Értelem és érzelem, Alice Csodaországban

A blog írói

Kövess minket!

Csenge könyves blogja

Címkék

Legfrisebb bejegyzések

Blogarchívum

Legolvasottabb bejegyzéseink

A blog rendszeres olvasói

Facebook-csoport