Pax és Peter azóta elválaszthatatlanok, hogy a fiú magához vette az elárvult kisrókát. Ám egy nap megtörténik az elképzelhetetlen: Peter apja bevonul a hadseregbe, és rákényszeríti a fiát, hogy szabadon eressze Paxot. Nagyapjánál, otthonától háromszáz mérföldnyire Peter rádöbben, hogy az ő helye nem ott van – hanem Pax mellett. Az egyre közeledő frontra fittyet hányva felkerekedik, hogy újra együtt lehessen barátjával. Hajtja a szeretet, a ragaszkodás és a keserűség. Eközben Pax, míg kitartóan várja, hogy kis gazdája visszatérjen, maga is kalandokba keveredik, és felfedezi a világot. Szívbe markoló története barátságról, hűségről és arról, hogyan találjuk meg helyünket a világban.
Talán egy kissé naivnak és elhamarkodottnak tűnik azt kijelentem, hogy ez a könyv volt az év legnagyobb meglepetése, mely a kedvenceim közé is bekerült. De az az igazság, nem vagyok abban biztos, hogy 2017-ben ezt a történetet bármelyik más regény le tudná körözni. Mikor megvásároltam a Könyvfesztiválon, nem gondoltam volna, hogy ilyen mély nyomot fog hagyni bennem, egyszerűen csak éreztem egy belső késztetést, kár lenne otthagynom. És milyen jól döntöttem! Sara Pennypacker megmutatta, milyen is az igaz szeretet és barátság, amikor a saját érdekeidet háttérbe szorítod azért, hogy a másiknak jobb legyen.
A történet a háború idején játszódik, amikor az embereket behívják a frontra. Peternek a nagypapájához kell költöznie a biztonságos vidékre, viszont az édesapja úgy dönt, hogy ideje a rókáját szabadon engednie, akit pár éve mentett meg az erdő veszélyeitől, mivel a vadon szabályait árván kellett volna megtanulnia. Így kezdődik Peter és Pax életreszóló kalandja, amely mindkettejük életét gyökeresen megváltoztatja, a problémáik megoldása közben pedig felnőtté válnak.
„Az igazságot sokszor akkor a legnehezebb felismerni, ha saját magadról van szó. Mert ha nem akarod megtudni, mindent meg is fogsz tenni, hogy elrejtsd.”
Ahogy az előbb is említettem, ez a történet igazán megérintette a lelkemet. Nem vagyok sírós fajta, a negatív érzéseimet nehezen tudom kimutatni, így nem áztattam el könnyeimmel az oldalakat, viszont azt kijelenthetem, hogy a szívem apró darabkákra tört, mikor befejeztem a könyvet. Szerintem azt leszögezhetjük, nem egy életvidám cselekményről van szó, de ha belegondolunk, miért lenne más egy háború ideje alatt játszódó regény? Viszont nem is beszélhetünk drámáról, inkább amiatt lettem lehangolt, mert az írónő igazán hitelesen vázolta fel a való élet fordulatait. Hiába van a borító hátuljára ráírva, hogy 12 éves kortól ajánlott, szerintem mindenki aki olvasta, megerősítene engem, hogy ez nem gyerekeknek szól. Egy-két durva jelenetet leszámítva (főleg sérülések) nem volt semmi komolyabb rész, amely miatt egy alsós osztályos ne vehetné kézbe a regényt. Inkább magára a mondanivalójára céloztam, amelyet nem biztos, hogy még teljes egészében megértene. Azt gondolom, főleg azok tudják magukat beleélni a szereplők életébe, akiket ért már az életben valamilyen veszteség. Nyilván a magam 16 évével nincsenek komoly lelki sérüléseim, de sajnos már elmondhatom, tudom, milyen érzés örökre elengedni egy legjobb barátot, illetve családtagot. Annak ellenére, hogy ezt a témát járja körül a cselekmény, mégis a végén a zaklatottság mellet megnyugvást is éreztem, mivel a szereplők ugyanabban a helyzetben voltak, amelyben én is, úgy éreztem ezáltal megértő társakra találtam, még akkor is, ha nem valóságosak... Abszolút nem úgy végződnek a szálak, ahogy mi azt gondolnánk. Nem giccses, habos-babos a befejezés, pont olyan, amilyennek lennie kell, még ha néha nehéz elfogadnunk a komolyabb lezárást.
„Pax felkapta a fejét, szeme Peter kezén. Peter pedig olyan messzire hajította a katonát a sűrűbe, ahogy csak a karja bírta.”
Nagyon tetszett a történet kivitelezése. Bár felfedezhetünk benne egy-két részt, melyek ismerősek lehetnek számunkra (Lassie c. regény), mégis egyedi könyvről van szó. Imádtam még Pax és Peter személyiségét, hogy a köztük lévő erős köteléket még a távolság, és idő sem tudja legyőzni. Egyébként felváltva olvashatunk a szemszögükből, szerintem nagyszerű, hogy a róka gondolatait is megismerhettük, hiszen ritkán láthatunk bele egy állat fejébe. És hogy milyen érzés volt kutya helyett rókáról olvasni? Igazán különleges. Azt hinnénk, hogy a két élőlény nem különbözik sokban egymástól, pedig nincs igazunk. Vörös barátunk szabadnak és függetlennek született, ennek később még nagy szerepe lesz a cselekményben.
Szerintem ez egyike azoknak a könyveknek, amelyet az embernek az életben egyszer minimum el kellene olvasnia. Sok tanulságot fogalmaz meg, olvasás után mindenkinek eszébe fog jutni egy mondás, mely összefoglalja a történet mondanivalóját. Ezt most nem szeretném elárulni, viszont annyit elmondhatok, hogy a szeretet nem mindig könnyű, sőt, olyan tetteket kell végrehajtanunk, amelyek meg tudják viselni a lelkünket, mégis jót teszünk általuk a másikkal.
A borító: 100%
A cselekmény: 100%
A szókincs: 100%
A karakterek: 100%
Összesen: 100%
